Van két szó, amelyektől a mai nyugati kereszténység nagy része úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől.
Az egyik szó a politika. Az Istenért, keresztényként nehogy az a vád érjen, hogy politizálsz. Márpedig ez a bélyeg könnyen ráüthető a kereszténységre, ha közéleti kérdésekben állást foglal, hiszen álláspontja óhatatlanul is egybeeshet bizonyos pártok véleményével, míg más pártokéval szembe megy. Az, hogy miből lesz politikum, korfüggő. A 16. században politikai téma is lett, hogy miként lehet üdvösséget szerezni. Ez ma nem téma. Ki gondolta volna, hogy napjainkra viszont politikai téma lesz a család. Ha tehát a család kérdésében a kereszténység állást foglal, nyakig találja magát a politikum világában, anélkül, hogy amúgy bármelyik párthoz közvetlen köze lenne. A „megoldás” könnyedén adja magát: inkább ne mondj semmit sem.
A másik szó a szeretet. A kereszténység ugye, a „szeretet vallása”, s ez az uralkodó közhely működhet úgy is, mint egy furkósbot. Az Istenért, keresztényként nehogy az a vád érjen, hogy szeretetlen vagy. Valakik egyszer kitalálták, hogy bizonyos jelenségek legfontosabb értelmezési kerete a szeretet-gyűlölet fogalompár. Meg kell mondani, az ötlet zseniális, s hihetetlen hatékonysággal működik. Ha tehát nem értesz egyet az illegális migrációval, akkor gyűlölöd a migránsokat. Ha nem értesz egyet az azonos neműek házasságával, akkor gyűlölöd őket. Olyan ez, mintha azért nem értenék egyet Arisztotelésszel, mert gyűlölöm. Érdekes módon ebbe a narratívába belegyalogolt a kereszténység nagy része is, s valósággal visszahőkölt attól a lehetséges vádtól, hogy szeretet helyett gyűlölködik. A „megoldás” könnyedén adja magát: inkább ne mondj semmit.
Nos, ezek az írások abból a meggyőződésből születtek, hogy az állásfoglalást, a nyílt kiállást nem lehet megkerülni még akkor sem, ha az komoly kockázatokkal jár. Ellenkező esetben a kereszténység könnyen a semmit mondás csapdájába eshet. A történeti kereszténységre nyilván sok veszély leselkedik. Az egyik minden bizonnyal a gyávaság.
Köszönöm Steinbach József püspök úrnak, hogy számos más egyházi tisztségem mellett önkéntesen vállalt publicisztikai tevékenységem a Dunántúli Református Egyházkerület keretein belül lehetővé vált, s ez a kötet is a Kerület kiadásában jelenhet meg. Köszönettel tartozom Bogárdi Szabó István püspök úrnak, aki a harcaimban a közösségi média felületein számos alkalommal kiállt mellettem. Köszönet illeti a Mandinert, amely hosszú időn keresztül rendszeresen szemlézett, s ezzel szinte egyedüli „papi” szereplőként sikerült kitörni a belterjes egyházi nyilvánosság burkából. S köszönet mindenkinek, aki akár lájkolással, akár hozzászólással nyilvánosan támogatott sokszor eléggé konfliktusos helyzetemben. S köszönet azoknak a világnézeti ellenfeleimnek, akik trollkodás helyett tényleg intelligens vitába szálltak velem.
Valamikor azt gondoltam, hogy létrejöhet egy, az országos egyházhoz informálisan kapcsolódó apologetikus felület, amely kritikus módon, keresztény nézőpontból szembeszáll napjaink számos világnézeti téveszméjével. Sajnos ez a felület számomra ismeretlen okokból nem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy majd, egyszer …
A magam részéről ennyit tudtam tenni. Hol jól, hol rosszul, ítélje meg az olvasó és az utókor.
S mindez persze csak azért volt lehetséges, mert az Úr eleve elrendelt és kifürkészhetetlen kegyelméből, az Ige és a Lélek által részesültem az igaz hitben, s az Úr soha nem engedte, hogy ez a hit egy pillanatig is megrendüljön bennem. „Hittem, azért szóltam” (2 Kor. 4,13).