Főtiszteletű Püspök Úr, Főgondnok Úr, Főtiszteletű Közgyűlés!
Nagyon köszönöm. Nem akarok álszerény lenni, ez az elismerés nagyon jólesik. Ugyanakkor a hit józanságával látni kell, hogy ez a díj nem az egyénről szól, túlmutat önmagán, a pannonia reformátára, a dunántúli reformátusok közösségére. A közösség megelőzi az egyént. Innen nézve teljesen világos előttem, hogy a dunántúli reformátusság nélkül én egy szellemi hajléktalan lennék, aki tehetetlenül bolyong a semmiben. Mindent annak köszönhetek, hogy Isten eleve elrendelt akaratából egy kicsiny dunántúli falusi gyülekezetből jövök. S ez nem valamiféle nosztalgikus visszaemlékezés, hanem annak a felismerése, hogy ebben a gyülekezetben nyílt meg számomra az út az igazság megismerése felé. A gyülekezet az alap. Gyülekezet nélkül az egyház csak egy buborék, amely bármikor kipukkanhat. Az igazság pedig az, hogy Isten írott és testté lett Igéje nélkül az emberi lét ebben a világban értelmezhetetlen. Annál sajnálatosabb, sőt tragikus, hogy ezt az egyetemes, objektív és kizárólagos alapigazságot a nyugati keresztyénség nagy része elfelejtette, s magáévá tette azt a hamis látást, hogy keresztyénség és modernitás szétválása történelmi szükségszerűség. Nem az. A nyugati világban ma uralkodó eszmevilág, vagyis az állítólag nem létező, de mégis mindent átható korszellem, hamis elvi alapokon nyugszik, ráadásul úgy, hogy ennek a világmagyarázatnak a végérvényes igazságát senki nem bizonyította. Amit ma a technikai nehézfegyvereket felvonultató tudatipar normatív világnézetként akar beállítani, az egy tévedés, amely nem egyszer kifejezetten agresszív módon viszonyul a keresztyén világmagyarázathoz.
Minden egyházi szolgálatomban az a meggyőződés vezetett, hogy amit Isten Igéje mond az emberről és világáról, az igaz, s ezért nem szabad behódolni az ügyeletes szekuláris mitológiának, bármennyire is divatos. Az igazság kimondásának elsődleges formája az igehirdetés, és elsődleges helyszíne pedig a gyülekezet. Ezért, bár én nagyrészt intézményben végeztem szolgálatot, mindig ez két szempont vezérelt: hűség az igazsághoz mindenféle szellemi nyomással szemben, és az a hit, hogy minden egyházi szolgálatnak csak a gyülekezetekre nézve van értelme.
Köszönöm Márkus Mihály püspök úrnak a támogatását és bizalmát. Emberileg szólva enélkül soha nem lehettem volna gyűjteményi igazgató. S köszönöm azt az önállóságot, amelyet biztosított a számomra, amely nélkül soha nem kezdhettem volna neki a Gyűjtemények teljes újjáépítésének. Hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan hűséges, odaadó és magas szinten felkészült munkatársakat adott, akik nélkül a könyvtár, a levéltár és a múzeum teljes megújulása elképzelhetetlen lett volna. Köszönöm az Egyházkerület közgyűlésének a több mint három évtizeden keresztül mutatott bizalmát. Biztos vagyok abban is, hogy az Egyházkerület Közgyűlése az elnökség javaslatára jó döntést hozott, miután egészségügyi okok miatt felmentésemet kértem igazgatói tisztem alól, és Gerecsei Zsolt esperes-lelkipásztort választotta meg új igazgatónak. Az Úr áldja meg őt és a Gyűjtemények minden munkatársát.
Köszönöm Steinbach József püspök úr méltató szavait. Jószívvel emlékezem vissza a gyülekezetek bizalmából püspöksége alatt végzett főjegyzői szolgálatomra. Különösen az első ciklusra, amikor sok újszerű kezdeményezésünk országos visszhangot is kapott, miközben a Gyűjteményekben továbbra is önállóan végezhettem a munkámat. Köszönöm az elnökségnek, az esperes-gondnoki karnak, a püspöki hivatal munkatársainak a támogatását, szeretetét. Jó volt velük dolgozni.
Azt meg különösen köszönöm Steinbach püspök úrnak, hogy önkéntesen vállalt közírói szolgálatom a Dunántúli Református Egyházkerület keretein belül valósulhatott meg püspöksége alatt. Nem tudom, hogy más egyházkerületben közírói törekvéseim milyen fogadtatásra találtak volna, erről nincs tapasztalatom. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy itt, a Dunántúlon születhetett meg elsőként az egész hazai keresztyénségen belül a nagy visszhangot kiváltott keresztyén közéleti blog, a Reposzt, s itt működik a Meg van írva. Ez Steinbach püspök úr támogatása nélkül nem lett volna lehetséges. Ugyancsak köszönet mindkét blog egykori és mai áldozatos munkatársainak. Azt is nagyon köszönöm püspök úrnak, hogy első két kötetem után közéleti írásaim közel teljes gyűjteménye három terjedelmes kötetben a napokban megjelenhetett. Ezek vállaltan konfliktusos írások, nem kis kockázattal. Korlenyomat a jelenkorról a jelenkornak, de még inkább az utókornak. Ha lesz. Korlenyomat egy konzervatív magyar református megszólalásról abban a kultúrharcban, amely a mai nyugati világ kulturális arculatát mélységesen meghatározza, s amelynek alapvető kérdése a keresztyén civilizációhoz való viszony. Majd a mindenkori olvasó ítéletet mond róla. Viszont, azt gondolom, rólam mindig lehetett tudni, hogy hol állok. Sajnálatos módon valamiért nem jöhetett létre országos szinten egy, a hagyományos keresztyénséget védő, korunk progresszív szellemi irányzataihoz kritikusan viszonyuló közéleti blog, pedig Balog Zoltán püspök úr zsinati elnökségének kezdetén erre nézve többször is, a nyilvánosság előtt határozott szándékot mutatott. Aztán valamiért nem lett belőle semmi. Ebben egyedül maradtam. Ezt rendkívül sajnálom.
Köszönöm, hogy a Dunántúli Református Lapnál, a honlapnál és a Meg van írva blognál kommunikációs igazgatóként még mindig végezhetek szolgálatot. Ez püspök úr töretlen bizalma nélkül nem működne. Mint tudjuk és tapasztaljuk, a kommunikáció, különösen a blog kényes és érzékeny, néha aknásított terület.
Köszönöm feleségem és családom támogatását és végtelen türelmét. Ők a megmondhatói: nem vagyok egy könnyű eset.
Végül köszönöm az Úrnak, hogy egy olyan korszakban végezhettem szolgálatomat itt, Dunántúlon, amikor Magyarországnak a történelmi keresztyénség megmaradását, kulturális örökségét támogató kormánya van. E támogatás nélkül a Pápai Református Kollégium intézményei, benne Gyűjteményekkel soha nem újulhattak volna meg. Ezt annál is inkább tudom mondani, mert vannak emlékeim arról, milyen az, amikor egy kormány keresztyénségellenes. Ott, abban a kicsiny falusi gyülekezetben éltem át azt, amikor a reformátusság társadalmi bázisát, a birtokos parasztságot a szemünk láttára szétverték, iskoláit bezárták, értelmiségét szétkergették, tagságát másodrendű polgárokká tették. Nekünk, dunántúliaknak van történelmi tapasztalatunk arról, milyen az, amikor egy kormány szélsőséges esetben a keresztyénséggel szemben durván ellenséges, vagy jobb esetben egyszerűen nem tudja értékelni a keresztyénség történelmi teljesítményét. Sajnos ezt, noha nem olyan brutális formában, mint az ötvenes években, az elmúlt harminc évben is át kellett élnem, amikor az Ótemplomot be kellett zárnunk, s a gyűjteményi munkatársak közel egyharmadát el kellett bocsátanunk. Kívánom, hogy az utánam jövő nemzedékeknek ezt soha ne kelljen újra átélniük. Számomra nem olyan magától értetődő, hogy e szép ünnepi istentisztelet és közgyűlés után délután itt, a szomszédban, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának dísztermében folytatódik majd a közgyűlés. Volt ugyanis idő, amikor nem mehettünk be oda. Mert elvették. Kéretik, hogy a fiatalabb nemzedékek ezt mindig tartsák észben, amikor tájékozódni kívánnak napjaink zűrzavaros közéletében. Engedtessék már meg nekem, hogy ilyen történelmi távlatból lássam jelenünket és jövőnket. Nem mintha az egyház jövője a politikai széljárástól függene. Az egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalt. Viszont, ha ez az eszkatológikus öntudat megroppan, nincs az a politikai hatalom és nincs az a pénz, ami meg tudna tartani bennünket.
Még egyszer, nagyon köszönöm. Az Úr legyen a mi őriző pásztorunk.
(A Pro Pannonia Reformata díj átadásakor mondott köszönő beszéd. Pápa, 2025. október 11.)