Az ember azt hihetné, hogy csak a jövőért kell megküzdeni. A jövő ugyanis még nyitott, szemben a múlttal, amely már le van zárva. A jövőre nézve még van döntési lehetőség, ellenben a múlton már nem lehet változtatni. A múlt mozdulatlan, szemben a jövővel, amely dinamikus.
Csakhogy ez egy nagy tévedés. A múlt is nyitott. Ez abból adódik, hogy a múltat el kell mondani. Beszélni kell róla, el kell mesélni, hogy mi történt. „És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából.” (2 Mózes 13,14.).
A múlt szó csak egy elvont fogalom. Absztrakció. Akkor lesz élővé, akkor telítődik meg tartalommal, ha valaki elmondja, átadja a történetet.
Csak van egy probléma, amelyet hétköznapi életünkben is tapasztalhatunk. Az ugyanis, hogy egy-ugyanazon történetre nagyon sokféleképpen lehet emlékezni. Sőt, még az is elfordulhat, hogy egy ugyanazon ember egy adott történetre másképp emlékezik attól függően, hogy milyen helyzetben van. Például, adott az életemnek egy eseménye, s másként emlékezem rá harmincéves koromban, s megint másként hatvanéves koromban. Ez attól van, hogy az emlékezésben mindig benne van az emlékező is.
Nem igaz tehát, hogy a múlt zárt. A kérdés mindig az, hogy kinek a történet-elbeszélése hiteles. Kinek az emlékezésére lehet úgy tekinteni, mint amelyik hűen elmondja, hogy mi történt. Innen van az, hogy nem csak a jövőért, de a múltért is küzdelem folyik.
Ez a problematika onnan jött most elő, hogy napjainkban a szemünk láttára bontakozik ki egy, már a tettlegességig fajuló háború a múltért, amelynek célkeresztjében ott áll a fehér keresztyén ember. A nyugati keresztyénség. Azt eddig is tudtuk, hogy a történeti keresztyénség ellenfelei és ellenségei előszeretettel akarják elmesélni a keresztyéneknek a keresztyénség történetét. Mert a keresztyénséget nem csak filozófiai-ismeretelméleti alapon lehet támadni, mondván, hogy Isten csak egy fikció, hanem úgy is, hogy el kell venni tőlük a múltjukat. A múlt elvétele úgy történik, hogy egy új elbeszélést kreál, s be akarja bizonyítani, hogy a keresztyénség múltja semmi más, mint az emberi hitványság története.
El kell ismerni, hogy a keresztyénség történetének keresztyénségellenes elbeszélése nem volt hatástalan. Ennek az az eredménye, hogy ma nem kevesen vannak olyanok, akiknek a keresztyénségről csak valamiféle negatívum jut az eszébe. Ilyenek: máglya, eretneküldözés, keresztes hadjáratok, tudományellenesség, pedofília, nacionalizmus, dogmatizmus, maradiság, politikai opportunizmus, és még lehetne hosszan sorolni. Egyszóval, a bűnös keresztyénség képzet a keresztyénség múltjáról eléggé elterjedt és bevett a nyugati szekularizált világban.
De ez nem véletlen. Valakik úgy gondolták, hogy majd ők elbeszélik a keresztyénség múltját, s amit a keresztyének mondtak magukról, az érvénytelen. A történeti keresztyénséget nem csak úgy lehet tönkretenni, hogy elzárjuk előle a jövőt, hanem úgy is, hogy elvesszük a múltját. Egészen pontosan: démonizáljuk.
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt keresztyénségellenes újraírása eddig soha nem látott szakaszába érkezett. A múlt újramondását is lehet radikalizálni. Immár nem pusztán arról van szó, hogy csokorba kell gyűjteni a történeti keresztyénség múltjából a negatívumokat, s úgy beállítani, mintha azok képviselnék a keresztyénség egészét, hanem magát a fehér keresztyén embert kell célba venni, s kimutatni, hogy történelmi teljesítménye egy velejéig romlott világkép terméke.
Folyik tehát a küzdelem a múltért. A nyugati keresztyénség múltjának egy új elbeszélése van készülőben, amely már nem arról szól, hogy mondjuk el gyermekeinknek és unokáinknak, hogy mit tett velünk az Úr, hanem arról, hogy ez az emlékezés eredendően hamis és romlott.
Természetesen nem gondoljuk azt, hogy a történeti keresztyénség múltjában nincsenek szégyenfoltok. De vannak. Ám mégis, egészen elképesztő az a vakmerőség, amellyel ma önmagukat antirasszistának nevező nézetek az Úristen helyébe képzelve magukat végleges erkölcsi ítéletet akarnak mondani a nyugati keresztyénség múltja fölött. Nincs kegyelem.
Még jó, hogy a múlt, amely mindig ítélet és kegyelem metszéspontjában áll, az Úr kezében van.
(Megjelent a Reformátusok Lapja 2020. július 26-i számában.)