Köntös László

Jó volna végre
lenni vagy nem lenni már
sok a kevésből
(Fodor Ákos: Sóhaj)

Miről szól a Biblia? Ez a kérdés akár megbotránkoztatónak is tűnhet a hivő olvasó szemében. Számunkra, hivő református emberek számára, nem kérdés, hogy miről szól a Biblia: arról, hogy Isten miként kínálja fel az üdvösség lehetőséget egyszülött Fiának halála és feltámadása által mindenkinek, aki azt hit által elfogadja. Ugyanakkor, ha megkérdezzük a mai embert, tartok tőle, hogy a többség nem tudna válaszolni erre a kérdésre. Jobb esetben azt mondanák, hogy a Biblia a múlt fontos kultúrtörténeti emléke, amelynek ismerete hozzátartozik az egyetemes műveltséghez. Vagy azt mondanák, hogy a Biblia üzenetéről ugyan fogalmuk sincs, de azt tudják, hogy templomokban használják, s a vallásos emberek is szokták olvasni. Talán némelyikük még arra is emlékszik, hogy a nagymamája kezében is látta a Bibliát. Különös módon, amikor a Biblia szóba kerül „egyházi körökön” kívül, beszélnek a múltbeli jelentőségéről, a hivő emberek életében betöltött szerepéről, de arról egyáltalán nem, hogy a Biblia súlyos állításokat fogalmaz meg az emberről és a világról. Ma valahogy nem teszik fel azt a kérdést, hogy vajon a Biblia igazat mond-e?  E mögött az a feltételezés van, hogy mindenkinek a magánügye, elfogadja-e a Biblia állításait igaznak vagy sem. Mintha bizony a hívők hite igazolná a Bibliát. Nos, az alábbi írás azon a meggyőződésen alapul, hogy a Bibliában megfogalmazott üzenet önmagában (az olvasó hozzáállásától függetlenül) megálló igazság, és ezért mindenkinek, akit még egyáltalán foglalkoztatnak a lét alapvető kérdései, ezzel az üzenettel előbb-utóbb szembesülnie kell. Az alábbi írás – meglehet, szokatlan szavakkal és némelykor komplikált nyelven – arra tesz kísérletet, hogy megfogalmazza a mai embernek, miről is szól a Biblia. Ez a szerény kísérlet nyilván töredékes lehet csak, de talán arra alkalmas, hogy gondolatokat indítson el olyan olvasókban is, akik a bibliai üzenet tartalmi kérdéseivel nem igen foglalkoztak.

Azt feltételezem: a Biblia alapvető üzenete az Isten – ember – világ problematikáról ma is racionálisan fenntartható feltételezés. Magyarán, az alábbiakban nem igazán az lesz a vezérgondolatom, hogy miként értékeljük a Biblia kultúrtörténeti, kegyességtörténeti jelentőségét, hanem az, hogy föltegyük a kérdést: vajon a Biblia által képviselt világkép igazságára való igény racionálisan fönntartható-e még? Látnunk kell ugyanis, hogy ha a Biblia tekintélyét jóformán csak kultúrtörténeti múltja, vagy a hívők hite alapozza meg, mint ahogyan ezt a mai általános gondolkodás véli, akkor ez a szemlélet már eleve ítéletet mond a Bibliáról, mint mára érvényességét vesztett üzenetről. De vajon – tisztán racionális alapon – mondhatjuk-e, hogy a Bibliában közölt üzenet mára végérvényesen és megcáfolhatatlanul az érvényét vesztette? Magyarán, hogy a Biblia fontos könyv volt a múltban, fontos könyv az egyre csökkenő számú hivő ember életében, csak az a baj vele, hogy mára kiderült: amit mond, nem igaz.

Ez az írás azt az állítást fogalmazza meg, hogy a Biblia igazság – igénye továbbra is racionálisan fenntartható, noha – természetesen – természettudományos módszerességgel mai tudásunk alapján még nem bizonyítható. Ezen állítás fölvázolásához először azzal foglalkozom, hogy voltaképpen mit is mond a Biblia, majd azzal a kérdéssel, hogy a ma általánosan racionálisnak gondolt szemléletmód miért nem tudja végérvényesen cáfolni a bibliai világképet.

A Biblia üzenete

A bibliai üzenet központi mondanivalójaként fogadjuk el azt a kialakult konszenzust, hogy ezen üzenet egyik legtömörebb megfogalmazása a János 3: 16-17-ben található. E néhány mondat alapján próbálom meg összegezni, mi is hát valójában a Biblia alapvető mondanivalója. Ez a néhány sor így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenné, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy a világ üdvözüljön általa.”

Mint láthatjuk, e tömör két mondatnak egyetlen egy témája van, s ez pedig az Isten – ember – világ viszonya. A nyelv, amelynek segítségével az alap-probléma megfogalmazódik, képies, amely ószövetségi eredetű. Ilyen szavakat használ a szöveg, mint Isten, egyszülött Fiú, örök élet, üdvösség. Ezt azért szükséges rögtön a legelején tisztázni, mert különben, ha a mai tudományosság fogalmi rendszerét várnánk el tõle, már eleve elzárnánk magunkat az üzenet lényege megértésének a lehetőségétől. Ez a képekben megfogalmazott bibliai üzenet, mint látjuk, alapvetően az emberrõl szól, és az ember felől tematizálja a valóságot. Azt is mondhatnánk, hogy az üzenet alapvetően egy sajátos nyelven megfogalmazott antropológia. Ugyanakkor az üzenet azt feltételezi, hogy az emberi lényeg megértése nem lehetséges önmagában, hanem csak a lét egészének megértése felől. S a lét egészének gondolata pedig azt feltételezi, hogy a létnek egységes alapja van, amelynek megismerése lehet az értelmezési kerete minden emberi önmegértésnek. Magyarán, a Bibliának az a feltételezése, hogy a valóság egységes, amelynek egységes alapja van, az emberi létnek az értelme csak magának a valóságnak az egységes alapja felől érthető meg. A valóságnak, ahogyan a Biblia mondja a „világnak” az emberre nézve van értelme, s az emberi lét alapvetően elrendelt, teleologikus, azaz valamiféle célvezérelt megalapozású. Erre a utal a Biblia „Isten” szava. Ezért a Biblia alapvető kérdése az az, hogy mi a világ, s benne az ember, s mi az élet. A Biblia nem Istenről, hanem az emberről szól. Annyiban szól Istenről, amennyiben elmondja, hogy ki Isten az emberre nézve.  A Biblia azt feltételezi, hogy ezt a kérdést, mármint, hogy ki az ember, nem lehet önmagában megválaszolni, hanem szükség van egy viszonyítási pontra, egy értelmezési keretre, amelyhez képest és amelyben az ember önértelmezése lehetõvé válik. A Biblia azt üzeni, hogy az emberi létmód csak Istenhez képest értelmezhető, s a Bibliában az Isten fogalmával jelzett valóság a legszélesebb értelemben vett értelmezési keret, amelyben elhelyezve egyáltalán érthetővé válik az emberi jelenség. Az Isten léte vagy nem léte egyébként valóban perdöntő kérdését, s az egész kérdéskör európai gondolattörténeti vonulatát azért nem tartom most szempontunkból mégsem alapvető jelentőségűnek, mert az ember egyszerűen nincs ma még abban a helyzetben, hogy erről végérvényesen nyilatkozzon. A Bibliában az Isten szóval jelzett valóság léte éppolyan hipotézis, mint Isten (vagy hívjuk bárminek is), nem-léte. Amikor a Biblia azt állítja, hogy az ember csak Istenhez képest értelmezheti önmagát, akkor egész egyszerűen azt mondja, hogy kell egy legtágabb értelemben vett értelmezési keret, amelyben az ember problematikája egyáltalán megfogalmazható. Ilyen értelemben a bibliai állítás a mai tudományosság szempontjából pusztán hipotézis, de nagyon is racionális hipotézis. Hiszen amikor valaminek a megértésére teszünk kísérletet, akkor valójában mindig viszonyítunk, s a vizsgált dologhoz képest mindig kell legyen egy viszonyítási pont, ahonnan nézve maga a vizsgált dolog elnyeri értelmét.  A kérdés ma ez: vajon racionálisan jogosult igény – e az emberi lét megértésére való törekvés? S vajon lehetséges-e egyáltalán az embernek, mint embernek a megértése, ha nem áll rendelkezésre egy olyan viszonyítási horizont, értelemadó háttér, amelyhez képest az ember elmondhatja önmagáról, hogy õ, mint ember, kicsoda? S vajon racionálisan végleg le kell – e mondanunk arról a feltételezésről, hogy a létnek egységes alapja van, s csak innen érthető az emberi jelenség? Vajon racionálisan le kell-e mondanunk Istenről? Vajon az racionális elgondolás-e, – amint ezt a ma domináns világkép sugallja -, hogy a racionalitás már eleve nem számolhat az bibliai Isten szóval jelezett valósággal?

A Biblia tehát alapvetően azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy az ember léte a világban csak Istenben értelmezhető. Ebből következik a második fontos bibliai feltételezés, hogy ti. az embernek a léte Istentől rendelt lét. Az emberi létnek az elrendeltsége azt az alapvető feltételezést tartalmazza, hogy az Isten szóval jelzett értelemadó háttér személyes jellegű, mi több, az ember éppen mint személyiséggel bíró lény léphet kontaktusba valódi létalapjával. A Bibliának valójában csak egyetlen kérdése van: vajon felismeri-e az ember Istentől való rendeltségét, azaz felismeri-e önmaga valóságos léthelyzetét, s képes-e ennek megfelelően élni? A bibliai üzenet az emberi-létmódnak arra az alapvető élményére és értelmezésére épül, hogy az ember nem képes rendeltetésének megfelelően élni. Ezt hívja a Biblia bűnnek. A bűn bibliai fogalma abból a felismerésből ered, hogy az ember egy ideális erkölcsiség szempontjából elégtelen lény. A bűn jelenléte, mint az emberi léthelyzet alapfeszültsége abban ragadható meg, hogy miközben az emberi léthelyzet Isten akarata szerint eredendően az örökkévalóság része, azonközben az ember mégis végességének, azaz történetiségének és időbe zártságának a foglya marad. Az emberi léthelyzetnek ez az értelmezése az alapja annak az általános megrendültségnek, amelyet átélve az ember Istenre utalt lényként ismeri fel önmagát. Az embernek a saját véges léte, azaz bűnös entitása fölötti megrendültségének a megértése nélkül egyszerűen értelmezhetetlenek a bibliai üzenet képies szavai, mint például kárhozat, szabadulás, üdvösség.  A bűn-kérdés centrális jellege alapvető a keresztyén üzenet megértése szempontjából. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a bűn, azaz az ember tökéletlensége az emberi természet valamiféle járulékos eleme lenne csupán, amely valamely erőfeszítés révén meghaladható, mint például azt a felvilágosodás gondolta, hanem arról, hogy az ember Istennel való konfrontációjában ismerheti meg önmagát, mint véges entitást. Ezért a bűn nem pusztán az „emberre jellemző vonás”, hanem sokkal inkább az a mód, ahogyan az ember a saját végességébe zárva „megtörténik”, s ahogyan ebben a folyamatban a világ megvalósul általa. Ezért a bűn Istenben való felismerése egyet jelent az ember valóságos léthelyzetének a felismerésével, sőt a bűn felismerése révén válik az ember önmaga számára az, aki õ valójában – Istenhez képest. Ez a belátás vezetheti el az embert a hitre. Ilyen értelemben az öntudatra jutás nem más, mint a bűn felismerésének folyamata. Ez a folyamat azonban csak akkor válik lehetségessé, ha az ember felismeri és elfogadja az élet Isten által feltétlen igényelt és benne előzetesen adott erkölcsi komolyságát. Az ember Istenben nyert önfelismerése egyúttal kijelöli a világ helyét is, mint a bűnös ember világáét. Az Újszövetség abban hozott újat, hogy az Ószövetségtől átvett bűn – problematikát, mint az emberi élet alapkérdését más módon válaszolta meg. Ez a válasz pedig abban ragadható meg, hogy meghaladta az Istennek való emberi megfelelés lehetőségének gondolatát és gyakorlatát, és az embert felmentette az Istennek való megfelelés kényszere alól, mégpedig úgy, hogy közben a Istennek való megfelelés szükségességének az elvi alapjait nem szüntette meg. Magyarán, az Újszövetség már eleve letett arról, hogy az ember valaha is megfelelhet Istennek, de ugyanakkor azt az üzenetet tolmácsolta, hogy az ember annak ellenére amilyen Istenhez képest, mégis emberré válhat. Ettől vált az újszövetségi üzenet örömhírré. Az új üzenet lényege pedig abban állt, hogy az egyén Jézus Krisztusban hit által nyert, a személyes Istennel való személyes közössége az emberi élet alapproblémájának az egyetlen megoldása. A bűn – probléma mellett a személyesség mozzanata is centrális jelentőségű a keresztyén üzenetben. A személyes közösség Krisztus halálában és feltámadásában ugyanis nem pusztán az emberi léthelyzet egyik aspektusa, hanem maga az új, az egyetlen létalap, sőt a valódi lét, amelyben élve és mozogva az egyén mintegy „kiemelődik” történeti, társadalmi meghatározottságaiból és a „világ” immár nem pusztán történeti létének a mulandóság alá vetett átmeneti helyszíne és közege, hanem az örökkévalóság része. A személyesség középpontba emelése azt jelenti, hogy az egyén számára megnyílik az út történeti meghatározottságainak, s ekként ember-létének új értelmezésére. Ez számára az örömhír.

 Ez az örömhír létmagyarázat is, az Isten-ember-világ viszonylatáról szól. Azzal, hogy az elinduló keresztyén misszió már igen korai szakaszában a bibliai üzenet kifejtésébe bekapcsolódott a hellenista fogalmi gondolkodásmód is, az vált lehetségessé, hogy a bibliai üzenet nem maradt meg pusztán az egyén számára nyújtandó örömhírnek, vagy pusztán vallási jelenségnek, hanem a valóságról való gondolkodás egészét tematizálta. A keresztyénség elterjedése nem csak jelentette, hogy a valóság értelmezése lehetetlenné vált a Bibliában megjelent világmagyarázat nélkül, hanem és főleg azt, hogy a bibliai gondolkodás kategóriáiban vált a valóság a nyugati ember számára egyáltalán megfogalmazhatóvá. A Biblia kultúrtörténeti jelentősége nem pusztán az, hogy témát szolgáltatott az egyébként úgymond független európai identitásnak, hanem az, hogy maga a bibliai üzenet, illetve annak értelmezése lett maga az európai identitás. Ezzel tematizálta a valóságról való beszédet, amelyet leginkább ellentétpárokban lehet megragadni: Isten és világ, test és lélek, bűnös és szent, élet és halál, amint ahogyan ezeket az ellentétpárokat megtaláljuk a fogalmi gondolkodásban is: anyag és szellem, véges és végtelen, immanens és transzcendens, lét és nemlét.  Az európai gondolkodás történetében ezért elválaszthatatlanok egymástól a teológiai és filozófiai vonulatok, sőt azt is lehet mondani, hogy néha azt sem lehet kideríteni, melyik a hangsúlyosabb.  A Biblia keresztyén értelmezésére alapuló hagyományon belül tehát határozottan jelen van egy ismeretelméleti vonulat. A „keresztyén Európa” sokszor hallott fogalma voltaképpen azt jelenti, hogy maga a valóság a Biblia értelmezése által vált az ember számára megfogalmazhatóvá, vagy másképpen: az ember a bibliai üzenetben ismerte fel önmagát. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a nyugati kultúrában a Biblia alapozta meg a valóság egészére vonatkozó értelemadás lehetőségét, s a világegészet úgy mutatta be, mint értelmes egészet. Erre alapozta az emberi történeti létmód értelmezését, s az emberi életet mind egyéni, mind közösségi szinten az értelmes világegész részeként tételezte. Ez az egészre vonatkozó értelemadás alapozta meg az élet elvi komolyságát. Ezzel a Biblia igenis eleget tett a mindenkori emberi lényeg ama racionális igényének, hogy önmagát a világegészben elhelyezze. A Biblia ugyanakkor nem a szó mai értelmében vett tudományos mű, amely abban az alapvető keresztyén értelmezésben nyer kifejezést, hogy a Biblia Isten kijelentése. Magyarán, hogy az igazságot nem kitalálni kell, hanem az igazságra rátalálni kell. Más szavakkal, a Biblia – ellentétben a ma racionálisnak tételezett gondolkodásmóddal – azt feltételezi, hogy a létegészre vonatkozó igazság már eleve adott, s az emberi rendeltetés nem más, mint ezen előzetes adottság felismerése és az ennek való megfelelés.

Felvilágosodás és bibliai világkép

A fentiekben leírt bibliai elgondolás igenis racionális felvetés, amennyiben racionalitáson azt az igényt értjük, hogy az ember önmaga létét valamiképp értelmezze. A kérdés itt az, hogy vajon mi történt Európában a felvilágosodás fogalmával jelzett fordulatban, s a nyomában kibontakozó eszmetörténeti és társadalmi folyamatban, amelynek a vége az lett, hogy a nyugati ember lemondott az egészre vonatkozó értelemadás igényéről. Ezzel előállt egy új racionalitás, amely önmagát a régi bibliai racionalitással szemben tételezte, mi több, a bibliai világképet úgy mutatta be mint irracionális hipotézist.

Nincs itt most idő e hosszú folyamat elemzésére, inkább csak jelzésszerűen utalunk arra a folyamatra, amelyben a mai domináns világkép kialakult, s amely világkép önmagát racionális evidenciaként tünteti fel. Itt utalnunk kell a felvilágosodásban bekövetkezett eszmetörténeti fordulatra, amely végül arra a vélekedésre jutott, hogy nincs szükség „istenhipotézisre” a valóság és benne az ember értelmes magyarázatára tett kísérlet során. Igaz, a felvilágosodás kezdetben még nem értelmezte önmagát a keresztyén hagyomány tagadásaként, és még hitt az ember valamiféle rendeltetésében, az emberi tehetségben, nevelhetőségben, a világ megjobbításának eszméjében. Ezt az optimizmust vissza is igazolta a természettudományok valóban megdöbbentő fejlődésé, s a kibontakozó ipari forradalom. A felvilágosodásban még tehát fellelhető a régi bibliai világkép szekularizált változata, amely még az emberi létben, mint emberi létben feladatot lát. Ám a folyamatok előrehaladtával a nyugati kultúra túljutott ezen a perióduson is, hogy mára, az úgynevezett tudás alapú társadalomban kénytelenek legyünk konstatálni a létre mint értelmes létegészre vonatkozó igényünkről való teljes lemondást. Ezt hívják ma racionalitásnak, a természettudományos világképre alapozva, amely a bibliai világkép fényében nem más, mint beszűkülés, az emberi létről, mint létről való tudásunk elvesztése. Öntudatvesztés, az éppen itt létünkben való önfeledt lubickolás. Ezt hívják ma boldogságnak.

A természettudományok fejlődése valóban bámulatos, elképesztően gyors, és tényleg olyan új hasznos fejleményekkel gazdagította az ember életét, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. A technológiai fejlődés jelenségének azonban sokkal mélyebb jelentése van. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a technológia újdonságai mintegy járulékos elemként hozzákapcsolódnak az egyébként érintetlen emberi identitáshoz, hanem arról, hogy az emberi önértelmezés és értelemadás szerepét veszik át és kialakítanak egy új identitást. Ez az új identitás azonban nem más, mint önfeledtség, a létről, mint létről való gondolkodás feladása, az emberi rendeltetés gondolatának elutasítása. Az egészben az a különös, hogy a régi bibliai világkép úgy lett zárójelbe téve, hogy közben az abban feltételezett világegészre vonatkozó tudás soha nem lett végérvényesen és racionálisan cáfolva. Nem arról van szó tehát, hogy a bibliai világkép azért nem tűnik ma érvényesnek, mert az emberi tudás mára azt végérvényesen meghaladta, hanem arról, hogy mai természettudományos tudásunk úgy van tételezve, mint az egészre vonatkozó tudás.  Ez a technológia korszaka, az önfeledtség korszaka, egy olyan korszak, amelyben mondjuk egy mobiltelefonokat gyártó cég úgy kampányolhat termékével, hogy „jobb veled az élet”. A mobil telefon valóban jó és hasznos, csak az a baj vele, hogy majd a koporsónkban nem tudunk vele mit kezdeni. Szóval az itt a probléma, hogy a technológia korszaka elkerüli a léttel mint léttel való konfrontációt, úgy von be az ittlétbe, hogy közben elfelejteti valóságos emberi létünk valóságos kérdéseit. Ez a korszak tehát az önmagunkról való elfelejtkezés korszaka, az egészre vonatkozó értelem elvesztésének a korszaka, az élet elvi komolysága feladásának a korszaka. Ez a bibliai világképre alapozott nyugati kultúra válsága, amelyben önmagunk létének értelmét immár nem az egészben elhelyezve gondoljuk el. Amikor már nem maradt semmi, a fogyasztás nagy vigasztalás tud lenni, s nyugodtan félretehetjük a Heidelbergi Káté első kérdését, miszerint mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod. Ma már és még a kérdés is értelmetlen.

Távlatok

Mindazonáltal, én azt gondolom, hogy korunk szellemisége nem a nyugati történelem végső beállítódása. Mint utaltunk rá, az egészre vonatkozó tudás úgy lett megoldva, hogy a magát tudás alapúnak nevező társadalom áttematizálta a gondolkodást, s az embernek, mint embernek az önmagára való reflexióját fölöslegesnek tüntette fel. Magyarán, a régi kérdések nem lettek megválaszolva, vagy megcáfolva.

Ezért a Bibliában fölvázolt alapkérdések megválaszolására való igény továbbra is racionálisan fenntartható. A kérdés számomra pusztán az, hogy az európai kultúra mikor ébred rá arra, hogy megfeledkezett önmagáról, s immár itt lenne az ideje a kijózanodásnak.