Köntös László

"Hittem, azért szóltam"


Egyház és kommunikáció

Ezt írja Balog Zoltán püspök úr a Parókia Portálon (link az első hozzászólásban):

„A »kegyelmi ügy« kapcsán ezek miatt is szembeötlő az egyházi kommunikáció lefagyása. Ki az, hol van az a szereplő, felület, melynek feladata lenne ilyen helyzetekben megszólalni és megszólaltatni, tájékoztatni, álláspontokat ütköztetni, teológiai összefüggésbe helyezni azt, ami történt és történik? Bárkinek is lenne ez a feladata, ezt a munkát sem egyenként sem együtt nem végeztük el.

A probléma az egyházi élet több, különböző rétegét érinti. Elöljáróban néhány egyházi kommunikációt nehezítő körülmény:

• A kommunikációs felületeket működtető szakmai szereplők nem tartoznak a vezetők „legbelsőbb körébe”.

• A vezető körül mindig megjelenik a szervilizmus valamilyen foka.

A konkrét eseménysort tekintve pl. a „nincs ügy, nincs itt semmi látnivaló” hozzáállása. (Pedig attól, hogy az „ügy”-ből politikai érdekből csináltak harci eszközt, még érdemben kell foglalkozni a hatásvizsgálattal, és szükséges kommunikációs stratégiát alkotni.)

• Meghatározó ok, hogy a kommunikáció szereplői egzisztenciális függésben, adott esetben számos korábbi negatív tapasztalat birtokában mérlegelik a mozgásterüket, az őszinteség elfogadható mértékét. Ki szembesíti a vezetőt a kommunikációs deficittel? Különösen akkor, ha az elvárások rendre hatalmi pozíciókból érkeznek a sajtómunkások felé.

Így azután nem-egyházi portálokon, digitális felületeken folyt a számonkérés, a kétségbeesés, a magyarázkodás.

Egyházi sajtónk valójában ritkán látta, látja el ezeket a feladatokat. Egyszer-egyszer átcsúszik a közvetlen egyházbírálat, de általában, alapvetően igényesen ugyan, de protokoll bemutatóként tudósít. Az egyház vezetése, s talán a gyülekezeti világ is leginkább ezt várja tőle. Ami ezen túl van, illetve megelőzi ezt, s nincs aktuál (egyház) politikai vonatkozása: a belső nyilvánosságban feldolgozott erkölcsi, teológiai, életvezetési témák, példamutató életutak bemutatása. Elismerésre méltó, minőségi munka ez, és sokat segít a hitbeli tájékozódásban, a gyülekezeti munkában, de nem pótolja azokat a tereket, ahol indokolt vagy indokolatlan félelmek nélkül beszélhetnénk meg feszítő ügyeinket.”

Üdvözlöm püspök úr megszólalását kommunikáció-ügyben. A diagnózissal egyetértek, két kiegészítéssel. Az egyik az, hogy nem a „kegyelmi botrány” után fagyott le az egyházi kommunikáció. Előtte sem volt (legalábbis abban az értelemben, ahogyan az idézett cikkben erre utalás történik), s ehhez talán püspök úrnak is valami köze lehet. A mi nyilvánosságunk elfojtott nyilvánosság. Másodszor, igenis voltak egyének, egyházi szereplők, akik igenis véleménycikkek sokaságát írták rázós ügyekről, napjaink közéletét érintő feszítő kérdésekről, akár egymásnak ellentmondó álláspontokat is képviselve. Ám ezek koordinálását, felkarolását az országos egyházi kommunikáció soha nem vállalta fel. Mintha nem léteztünk volna.

Személy szerint, ezt rendkívül sajnálom. Ám, mint írtam a tervezett református véleményoldal megjelenése kapcsán: jobb későn, mint soha.