Azon gondolkodom egyfolytában, hogy mitől van a Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND) elnevezésű fesztiválunknak ekkora sikere. Vajon mitől van az, hogy ma egy vállaltan identitásalapú közösségi összejövetel akár még bátornak is, avagy némelyek szemében egyenesen provokatívnak tűnhet. Mintha azt mondaná, hogy merjünk dunántúli reformátusok lenni! Merjük kimondani, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.
Azt hiszem, azért tűnik bátornak egy ilyen elnevezés, mert ma kimondatlanul is létezik egy általánosan elfogadott norma: nem mondunk és teszünk semmi olyat, ami kirekesztőnek tűnik. Mert ugyebár, ha azt mondjuk, hogy ez egy református rendezvény, akkor ezzel elkülönülünk másoktól. Más hitektől, más meggyőződésektől, más identitáscsoportoktól. Esetleg ezzel megsértjük mások érzékenységét. A norma ezzel szemben az, hogy azt kell hangsúlyozni, ami összeköt, ami hidakat épít, ami egységet teremt. A norma az, hogy az úgynevezett közös értékekre kell rámutatni, s nem arra, ami szétválaszt. Márpedig a református jelző óhatatlanul is előhívhatja azt a képzetet, hogy „itt, ezek a reformátusok elkülönülnek”.
Holott nyilván nem erről van szó.
Szóval, a kérdés az, hogy miért tűnhet akár bátornak is ma egy olyan rendezvény, amely a nevében is hordozza a református jelzőt. Azt hiszem azért, mert felvállal egy ma nagyon is létező, de elhallgatott vagy kevésbé hangsúlyozott igényt: ez pedig az önmegkülönböztetés igénye. Ha ugyanis a mai norma az, hogy csak a közös értékekre tesszük a hangsúlyt, akkor ez azzal a veszéllyel járhat, hogy eltűnnek a sajátszerűségek, s pont az vész el, ami minden közösségi identitás alapja: az önmegkülönböztetés képessége. A bátorság ahhoz, hogy kimondjam azt, aki vagyok.
S már itt is vagyunk korunk egyik alapdilemmájánál. Vajon miközben tényleg léteznek egyetemes értékek, miközben tényleg igaz, hogy „Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő…” (Gal.3,28.), az üdvösségre nézve minden ember egyenlő, nemre, bőrszínre, fajra, kultúrára, vallásra való tekintet nélkül, aközben vajon ez az elvi igazság megszünteti-e a hagyományos identitásokat? Vajon az egyetemes értékek elvi elismeréséből valóban az következik-e, hogy immár le kell mondani a hagyományos önazonosságokról, mert úgymond létrejött az elvont és egyetemes ember, aki túllép Istentől kapott történeti meghatározottságain? Vajon valóban értelmüket vesztik-e az olyan szavak, mint református, avagy katolikus, mint francia, avagy magyar, mint férfi, avagy nő? Mert úgymond létrejött a nagybetűs EMBER, aki az identitását immár nem úgy határozza meg, hogy valamely embercsoporthoz tartozónak vallja magát. Sőt, minden olyan álltás, amely az identitást egy történeti közösséghez köti, valósággal provokációként hat. Mert kirekeszt és elkülönít.
Az a véleményem, hogy ez vakvágány. Nem hinném, hogy az amúgy tényleg igaz tétel, miszerint minden ember egyenlő, csak úgy valósítható meg, ha mindenki lemond saját kultúrájáról, vallásáról, hagyományáról, nemzeti hovatartozásáról. Sőt, pont az ellenkezője történik: létrejön a sehova sem tartozó, identitásnélküli, semmiből jött ember, akit valójában egy hajszál választ el a nihilizmustól. Miközben tehát valóban léteznek egyetemes értékek, azonközben létezik egy másik igazság is: önmegkülönböztetés nélkül nincs identitás.
Nagyon is jó tehát, ha van egy olyan rendezvény, mint a Református Egyházi Napok –Dunántúl. Azért tűnhet akár bátornak is, mert nyíltan felvállal egy konkrét közösségi identitást. De ez nem kirekesztés, elkülönülés, más hitekkel és meggyőződésekkel szembeni tiszteletlenség, avagy mások érzékenységének megsértése.
Sokkal inkább üzenet: csak a sajátszerűségben élhető meg a Krisztusban számunkra megnyíló egyetemes emberi.
(Megjelent a Dunántúli Református Lap 2026/2. számában.)