Tisztelt ünneplők, kedves Mindnyájan!
Azért gyűltünk most össze, hogy emlékezzünk a magyar történelem egyik legfényesebb napjára, egy 175 évvel ezelőtti eseményre, 1848. március 15-re. Megemlékezésünket az teszi még különlegesebbé, hogy kétszáz évvel ezelőtt született a magyar szellem és identitás örökké fénylő csillaga, Petőfi Sándor, aki nekünk, pápaiaknak azért is fontos, mert ez a város vált életének egyik meghatározó helyszínévé. Ha megkérdezik tőlem, miért jó pápainak lenni, mindig azt válaszolom, azért, mert Pápa a magyar kulturális emlékezet kitörölhetetlen szereplője. Pápainak lenni kulturális rangot jelent.
Amikor a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek könyvtárában készültünk a Petőfi kiállításra, és Schilde René történész, a könyvtár munkatársa jóvoltából gyűlt az anyag, belebotlottam egy látszólag jelentéktelen, apró részletbe. Orlai Petrics Soma, a festő, Petőfi unokatestvére feljegyezte ugyanis, hogy amikor a költő negyedszerre járt Pápán, 1843 tavaszán, a Bocsor házban szállt meg, s hajnali 3-4 óráig égette a gyertyát. Olvasott. S hirtelen belém villant, hogy ha gondolatban visszaszállnánk a korabeli emberek hétköznapi életébe, egy másik világba csöppennénk. Ki olvas ma gyertyafénynél? S fordítva, ha Petőfi ma alászállna ide közénk onnan túlról, s kezébe adnánk egy okos telefont vagy leültetnénk egy laptop elé, azt hihetné, hogy egy tudományos-fantasztikus regény vagy film szereplője, aki áttörve az idő és a tér korlátait, egy másik galaxisba érkezett.
Technikai értelemben világok választanak el tehát bennünket 1848 hőseitől, mintha bizony nem is ugyanazon a bolygón élnénk.
És mi mégis itt vagyunk, s ha kitűzzük a kokárdát, szívünket melegség és lelkesültség járja át. Megszűnik a technikai távolság, s egyáltalán nem azt érezzük, hogy egy távoli korra emlékezünk, egy letűnt világra, hanem azt, hogy Petőfi nagyon is a miénk, hozzánk tartozik. 1848. március 15. sem egy távoli nap, hanem a mi életünk része. Minden technikai változás ellenére tehát van itt valami titokzatos állandóság, ami összeköti a múltat a jelennel, akkoriakat és maiakat. No de mi ez az állandóság, mi az, ami összeköt bennünket 1848 hőseivel?
Petőfi Sándor halhatatlan versében, a Nemzeti Dalban, amelyet már másnap, itt Pápán a református nyomdában ki is nyomtattak, ezt a híres kérdést teszi fel: Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok. Felfigyeltünk-e rá, hogy a kérdés többes szám első személyben van megfogalmazva? A kérdés nem az, hogy én szabad legyek-e vagy rab, hanem az, hogy MI szabadok legyünk-e vagy rabok? S ki ez a mi? Nos, ez a Mi, a magyar nemzet! 1848. március 15-én a magyar nemzet szólalt meg, és tette fel nemzeti létünk alapkérdését. Mindig ez a kérdés. Ma is. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez az, ami összeköt bennünket 1848. március 15-el. Ez az a kérdés, amellyel magyarként újra és újra szembesülnünk kell. De ezen nincs mit csodálkoznunk. Ha csak egy futó pillantást vetünk történelmünkre, azt látjuk, hogy nekünk állandó fenyegetettségek közepette, kis népként, világhatalmaktól körülvéve, mindenféle ideológiáktól ostromolva, mindig is a fizikai és szellemi megmaradásunkért kellett küzdenünk. Az a csoda, hogy megmaradtunk. S higgyük el, az, hogy most itt vagyunk, hogy a közös magyar emlékezet mai részesei lehetünk, már önmagában is történelmi tett. Nem olyan magától értetődő ez.
Ami tehát szétválaszthatatlanul összeköt bennünket 1848. március 15-el az az, hogy mi, mai magyarok ugyanannak a nemzetnek a részei vagyunk, ugyanúgy feltesszük a kérdést, ugyanúgy szeretnénk kimondani magyarságunkat, ugyanúgy szeretnénk kimondani szabadságvágyunkat, ugyanúgy szeretnénk megvallani, hogy mi magyarként akarunk a világ népeinek közösségében élni. Mi csak magyarként tudunk létezni, mert ha magyarként nem létezhetünk, akkor sehogyan sem létezhetünk. Mert mi ezt kaptuk Istentől. Ez a mi sorsunk. Lehet, hogy ez sokaknak magától értetődő, pedig nem az. Én Amerikában éltem évekig, s amikor megkérdezték tőlem, hogy ki vagyok, azt válaszoltam, hogy én egy magyar vagyok. Ekkor döbbentem rá arra, hogy ez a legfontosabb, amit magamról mondani tudok, minden más csak ezután következik. Az, hogy van olyan, hogy magyar, nem a mi találmányunk. Az, hogy Istennek úgy tetszett, hogy létrehoz egy népet, amelyet magyarnak hívnak, nem a mi egyéni erőfeszítésünk eredménye. Ajándék. Áldás. És feladat. Az első és legfontosabb egyéni feladatunk az, hogy magyarságunkat Istentől kapott sorsként tudjuk elfogadni. Mi ebben a magyarságban akarjuk megélni egyetemes emberségünket és szabadságunkat. Tudjuk, létezik olyan nézet, amely szerint az úgynevezett haladás szükségszerűen elhozza a nemzetek utáni kort, a nemzet csak egy átmeneti történeti konstrukció, s akkor felelünk meg igazán a kor követelményeinek, ha lemondunk a magyarságunkról. Blabla. Ez a hitető téveszme csak arra jó, hogy eltörölje a magyar öntudatot. Mi magyarként szeretnénk Európa részei lenni, s nem hisszük azt, hogy a jövő útja a nemzetek eltűnésének útja. S ez nem nacionalizmus, nem irányul senki ellen, sőt inkább azt kívánjuk, hogy minden nép megélhesse saját identitását. És mi magyarként szeretnénk megélni szabadságunkat, ami nem jelent se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy hadd lehessünk azok, akik vagyunk. Hadd dönthessük el már mi, hogy kikkel akarunk együtt élni, hadd dönthessük már el mi, hogy milyen értékeket tartunk fontosnak, hadd dönthessük már el mi, hogyan neveljük a gyermekeinket. Hadd dönthessük már el, hogy a magyar társadalom milyen eszmei alapokra épüljön, hadd dönthessük már el mi, hogy mit kezdünk keresztény örökségünkkel, hagyományainkkal. Hadd mondhassuk már el mi is, milyen Európát szeretnénk. Hadd dönthessük már el mi, hogy mit kezdünk a mai nyugati világban megjelenő, gyakran szélsőségesen individualista, önsorsrontó, és a zsidó-keresztény gyökérzetű civilizációt leromboló eszmékkel.
Magyar nemzeti szabadságvágyunk nem irányul senki ellen, s éppen ezért békét akarunk.
1848. március 15. magyar identitásünnep, s az is fog maradni, amíg lesz magyarság. Kimondjuk és megerősítjük, hogy mi magyarként szeretnénk létezni, különben nem lehetnénk azok, akik Isten kikutathatatlan akaratából vagyunk. Kimondjuk és megerősítjük, hogy szabadságigényünk nem irányul senki ellen, éppen ezért békét akarunk. Kimondjuk és megerősítjük, hogy szabadságvágyunk arra irányul, hogy magyarként élhessük meg emberségünket Isten teremtett rendje szerint a népek békés közösségében.
Ezen a napon hálát adunk a magyar nemzetért, amelyről hisszük, hogy Isten akaratából létezik. Hálát adunk azért, hogy mi a magyar
nemzetben lehettünk emberré. Hálát adunk azért, hogy Isten megőrzött bennünket, s imádkozunk azért, hogy gondviselése legyen velünk a jövőben is. Ámen.
(A pápai városi ünnepségen elhangzott beszéd.)